FAJTATÖRTÉNET

Amikor 1854-ben valamilyen természeti ok folytán a svájci Jurában a hegyi tavak szintje drasztikusan leapadt, a felszínre került tőzegrétegekben nagyon fontos időszámítás előtti leleteket találtak. A megmaradt tómedrek mellett a régészek együtt fedeztek fel emberi és kutyacsontvázakat. A tudósok a kutyát Canis familiaris palustris-ként határozták meg, melyek ismertebb neve tőzegkutya. A leletek a kőkorszak végéről származnak (kb. i.e. 3000-2000).  Nem fér kétség tehát ahhoz, hogy a kőkorszaki svájciak jelentős számban tenyésztettek félméteres átlagos magasságú kutyákat.
A legrégebbi tőzegkutya koponyákat a Wetzikon-i ásatásoknál találták (kb. i.e. 3000). A Lattringen-i ásatások tőzegkutya maradványai kb. i.e. 2000-ből származnak. Az ezeréves időszak alatt a koponyatípusok tisztán láthatóan két vagy három különböző típus irányába fejlődtek tovább, ami azt jelzi, hogy bizonyos fajta szelekció - természetes vagy emberi - zajlott le.
A tőzegkutya kőkorszaki fejlődése olyan szempontból fontos, hogy a differenciálódás két vagy három típus irányába nyomon követhető. A Lattringen-ben talált koponyák szerkezetükben legközelebb állnak a schnauzerekhez és azok korai elődeinek minősülnek.
Az első írások, melyek a schnauzerre utalhatnak, Merovigniai Dagobert királytól származnak (uralkodott i.sz. 628-638). Lex Baiuvariorum-ában Dagobert kijelenti, hogy megbüntettek németeket vadászat közben elkövetett hanyagságból vagy más körülményekből adódóan egy bibarhund halála miatt, amely egy néhány germán törzs által hódvadászatra használt terrier típusú kutya.
Albrecht Dürernek volt egy schnauzer típusú kutyája 1492-1504 között. Ez idő alatt született számos munkája ilyen vagy olyan módon tisztán ábrázolja az állatot, amely, minden kétség nélkül, nagy hasonlóságot mutat a mai modern schnauzerrel.
Mostanában lelték meg Conrad Jahn 1863. évben kiadott Das Werk von Johann Adam Klein c. könyvét, amely Klein rézkarcainak gyűjteményét mutatja be. A 79. számún, melyet Klein 1812-ben írt alá, a következő felirat található: "A két pincher vastag nyakörvvel, az egyik drótszőrű és 3/4 részben elölről látható, falon ülve, melyen Klein 1812 felirata látható. A simaszőrű mellette fekszik az ellenkező irányba tekintve." (A pinscher szó megtévesztő lehet a schanuzer szövegkörnyezetben, bár a régi irodalom ezt a kifejezést használta, amikor a mai modern schnauzer ősapáiról beszélt.)
Jelentős különbség van a drótszőrű és a simaszőrű kutya között, bár nem olyan hangsúlyos, mint a modern schnauzer és pinscher esetében. Mindkét kutya vágott fülű (nagyon rövid) és vágott farkú. A drótszőrűn némi szakáll és szemöldök látható. A szemek sötétek. Az előmell hangsúlyos. Az első negyed egyenes, erős és macskamancsuk van. A képen látható bogáncs nagyságából arra következtethetünk, hogy a kutya mérete 40 és 50 cm között van.
Herbert Hirschfelder nemrégen fedezett fel egy 1832-es kiadású könyvet a kutyákról, mely német nyelven a legrégebbinek tekinthető. A Die Jagd- und Andere Hunde in Allen Ihren Verhaltnissen, melyet  Johann Wilhelm Baumeister írt, leírja és jellemzi a különböző kutyafajtákat. Érdekes, hogy Baumeister Dél-Németországban, fajtánk származási területén  született (Augsburg vagy Schwabisch Gmünd, 1804), élt és hal meg (Stuttgart, 1846). Baumeister, mint vidéki állatorvos, bizonyára nagyon jól ismerte  ezt a vidéki kutyafajtát. A fajták felsorolásában és jellemzésében a II. osztály alatt említi a bentchurt és a rattenfangert. Bár nem illusztrálja a fajtát, a leírás tele van olyan részletekkel és portréval, melyek a Klein 1812. évi rézkarcán szereplő kutyához hasonlítanak. Azt írja: A kutyának elég kerek feje van élénk szemekkel, kitűnő harapással és durva szőrű  szakállal borított pofával. A lábai erősen izmosak és rajtuk erős körmök vannak. A teste rövid, farka általában kurtított. A fedőszőrzet nem túl hosszú de szálkás, stb.
1834-ben H.G.L. Reichenbach Der Hund in Seinen Haupt- und Nebenrassen c. művében elsőként adta meg a durvaszőrű pinscher és a simaszőrű pinscher leírását valamint szaporodását. Egy megjegyzésben világosan kijelenti, hogy a pinscher, mint fajtát jelentő szó, nem angol kifejezés. A drótszőrű példány képe vágatlan farkú kutyát mutat, világos színnel, arcán némi szakállal és sötétebb maszkkal.
Amikor 1873-ban valaki Angliában elhatározta, hogy ebtenyésztő klubot alapít és a fajtiszta kutyákról származási könyvet vezet be, a történet újabb fordulatot vett. 20 éven belül az összes európai ország átvette az angol példát. Mindegyik megalapította a saját nemzeti ebtenyésztő egyesületét és felszólította saját nemzetét, hogy kezdjenek valamit saját kutyaörökségükkel és pótolják be az elvesztegetett időt. Ez az oka annak, hogy a mai modern schnauzer legtipikusabb közvetlen ősei elhagyták az egyszerű tanyákat Dél-Németországban és olyan tenyésztők kezébe kerültek, akiken keresztül eljutottak az első kutyakiállításokra és kialakították a modern tiszta fajta alapjait.
Vessünk egy pillantást az általános megjelenésükre. 1876-ban Dr. L.J. Fitzinger Der Hund und Seine Racen c. könyvében a pinscherek minden fajtájának leírása megtalálható. Először is a seidenpinsch-t vagy selyempinschert említi, melynek leírása megfelel a mai Affenpinscher-ének. Rokona a kleinen pinsch és a rauhen pintsch, azaz a törpepinscher és a törpeschnauzer. Számunkra fontos a glatten pinsch (modern német pinscher), és talán még ennél is fontosabb a grossen pintsch, amely a mai középschnauzernek felel meg. Azt írja, hogy a grossen pinsch, közismerten a rattler (patkányfogó), egy élénk, fürge kutya, amely jól érzi magát a házban és az istállóban egyaránt. Bátor, és a patkányölésen túl lehet róka- és borzvadászatra is használni.
Az 1876-os év még fontosabb számunkra - először neveztek be drótszőrű pinschert egy kiállításra Hamburgba. Ezelőtt a következetes tenyésztés még nem merült fel, és bár a rattlereket jól ismerte a svábországi és württembergi vidéki lakosság, némileg összezavarták az elit fajtiszta kutya kedvelőket, amikor a kiállításra megérkeztek
A problémát R. von Schmiedeberg a Der Hund c. lapban 1879. július 17-én megjelent levelében veti fel. A levél fejcíme: "Mi az a pinscher?"
Senki nem adta meg neki a választ, mivel 1879-ben nem volt speciális egyesület és a fajtát még nem ismerte el a Német Kennel Klub, így von Schmiedeberg a dolgot a saját kezébe vette. 1884-ben az angol W. Gordon Stables által írott kutyakézikönyv terminológiái alapján megjelentette a Rassekenzeichen von Pinschern c. könyvet.  Azt állította, hogy ezeknek a kutyáknak tipikus német örökségük van. Az őseiket illetően több nézet alakult ki, és az adott időben ő nem tudta megállapítani, hogy a pinscher fajta mikor vált szét drótszőrű és simaszőrű típusokra. Ezt a bevezetést a rövidszőrű és drótszőrű pinscher (patkányfogó) elég pontos leírása követte. Ezt  az első standardleírást elfogadta és publikálta a Német Kennel Klub Bizottsága. A következőképpen hangzik:
Átlagos súlya 3,5-10 kg között vagy afölött van. Könnyű, erős és rugalmas. Durva drótszőre van, farkát felfelé tartja. Természete kíváncsi és bátor. Fáradhatatlan temperamentuma van, állandóan éber indokolatlan zaj nélkül, tele van hévvel anélkül, hogy veszekedős vagy harapós lenne. Ragaszkodik a gazdájához, szereti a lovakat és hosszú utakon jó az állóképessége. Képzett patkány- és egérfogó, éppen ezért igen keresett istállókba. Feje nem túl vaskos, inkább hosszú. A lapos koponyája kissé keskenyedik az eleje felé. Hangsúlyos a stopja. Fogsorai szorosan záródnak. A füle vágott. Nyaka közepes hosszúságú, erős, szépen ívelt, a bőr szorosan illeszkedik a toroknál. A szőr a lehető legdurvább. A pofáján bajusz és szakáll található, sűrű szemöldöke van.
Szín: sárgás-vörös vagy sárgás-szürke. Lábai és alsó vonalai általában világosabbak vagy szürkésfehérek.
Megengedett továbbá a feketés, fémszürke vagy ezüstszürke szín.
Vagy egyszínű, vagy sárgás-barna jegyek vannak szemén, a pofáján és a lábakon. Lehet még egyszínű len, szürkésfehér vagy fehér fekete foltokkal.
Az orr mindig fekete. A szemek és karmok sötétek.
Von Schmiedeberg a fajta leírását a következőképpen fejezi be:
Az, hogy népszerűsége ellenére a fajtának nincs nagy szóródása annak tudható be, hogy jelenleg divat Pugs felé részrehajlónak lenni. A tenyésztést kizárólag néhány jó württembergi tenyésztőre korlátozták.
A rattler számára ezen fajta standardnak a Német Kutyafajta Nemesítők Egyesülete által történő elismerése határozott kitörést jelentett. Azok a tenyésztők, akik azelőtt energiájukat népszerűbb fajtákba fektették, megértették ezen értékes őshonos fajta jelentőségét. Elkezdtek ennek megfelelően tenyészteni, kiállítani, és - legfőképpen - a kölyköket a Német Kennel Klubnál regisztráltatni. Ezen kezdeti időszak legismertebb tenyésztői voltak: Buger és Essig Leonbergből, Max Hartenstein Plauenből, Schilbald Greizből, Göller és Siegel Stuttgartból, Köhn Ravensburgból és Mulzer Dietmansriedből.
A kinológia németországi fejlődését Jean Burgartz kutyarajzoló 1884. évi gyönyörű könyve bizonyítja. Handbuch zur Beurteilung der Racenreinhelt des Hundes c. könyvében 65 különböző fajta pontos rajza és leírása található. Említi a glatthaarige pinscher-t, a rauhhaarige pinscher-t, a glatthaarige zwergpinscher-t és a rauhhaarige zwergpinscher-t. Ezek megfelelnek a modern német pinschernek, a középschnauzernek, a törpepinschernek és a törpeschnauzernek. A fajták jellemzői azok, melyeket  von Schmiedeberg megadott a Német Bizottság elfogadott. Durván megfelelnek a modern fajtaleírásnak. A legnagyobb eltérések a méret és a súly tekintetében vannak. Bár a szőr színében a színtónusok szélesebb skálája volt megengedett, azok a feketétől az ezüst-szürkéig és vöröses-barnáig terjednek.
Azok az első fajtarajongók határozottan nem aludtak: 1890-ben egy stuttgarti kiállításon közel száz sima- és drótszőrű pinschert vezettek fel. A pinscherek nemcsak Németországban váltak egyre népszerűbbé és elismertebbé, hanem külföldi szerzők is utalnak rájuk.
Európában a legfontosabb vonatkozó irodalom Count Henri van Bylandt 1894. évi óriás kutyaenciklopédiája. Les Races de Chiens c. művében azon idők összes fajtáját - legyen az ismert vagy kevésbé ismert - leírja. A drótszőrű pinschert 13 rajzon mutatja be. A kutya méretét 30 és 50 cm közé teszi, súlyát 8-tól 16 kg-ig. Említést tesz róla, hogy Németországban ezeket a kutyákat egyre gyakrabban hívják rattler-nek vagy schnauzer-nek, és a kisebb méretűeket törpeschnauzernek nevezik. Ez az első alkalom, hogy egy könyv a schnauzer szót említi.

Felhasznált irodalom:
Dr. Hans Raeber: Schnauzer - Pinscher, Johan Gallant: The World of Schnauzers

Forrás: HSPK klubújság 1997/4.
Szerkesztette: Sándor Csaba �

Az első német fajtaklubok

A drótszőrű pinscher és a drótszőrű törpe- vagy minipinscher simaszőrű társaikkal együtt a tizenkilencedik század utolsó két évtizedében váltak népszerűvé. Így az egyik német vidéki kutyafajta megtalálta útját a kiállítási körbe és folyamatosan ismertté vált a délnémet szülőföld határain túl is.
Bár a fajta a vidéki átlagemberekhez és nem a nemességhez tartozott, német öröksége mégis figyelmet érdemelt. Ez volt az oka annak, hogy 1895. elején Josef Berta az összes kutyakedvelőt arra szólította fel, hogy törekvéseiket összpontosítsák a különböző pinscher változatok szelektálása és fejlesztése érdekében. Ilyen úttörőmunka azonban csak egy befolyásos klub égisze alatt fejthető ki.
1895. március 3-án Nordhausenben tartottak egy előzetes megbeszélést.  Két hónappal később, május 23-án Seesen am Harz-ban megtartott alakuló ülésen megalakult egy bizottság és elfogadtak egy, a Német Képviselő Bizottság által már pár évvel korábban közzétett fajtaleírást. Negyvenévesen Josef Bertát választották meg elnöknek. Egy év (1901) kivételével ő vezette a klubot 1921-ig. 1900-ban a klubnak ötvenkilenc tagja volt; 1902-re Bertának a taglétszámot duplájára sikerült növelnie. 1902. végén megjelent az első, az 1895-től 1902-ig terjedő időszakot átölelő törzskönyv.
Ez az első törzskönyv tele van értékes információval. Az 1895-1902. között bejegyzett kutyákon túl szerepelnek benne éves közgyűlések jegyzőkönyvei, bírói jelentések, versenyszabályzatok, előírások és hasonló dolgok is.
A törzskönyvbe nemcsak a közönséges almok kerültek bejegyzésre, hanem átvették a svájci vagy osztrák törzskönyvbe korábban regisztrált kutyákat is. Esélyük volt azoknak az ismeretlen szülőkkel rendelkező egyedeknek is, melyeket kiállításokon elismertek.
1902-ben a klubnak 114 tagja volt, melyek közül 30 volt tenyésztő. A könyvben 353 bejegyzés szerepelt 1880-ig visszanyúló születési dátumokkal. A különböző fajták az alábbiak szerint képviseltették magukat:

közép schnauzer                     248 db
törpe schnauzer                        14 db
német pinscher                           8 db
törpe pinscher                           83 db

A bírói jelentésekből látható, hogy a kiállítási nevezések száma nő, de csak egy kevés kutya felel meg az ideális fajta követelményeinek. A ritka championok a fajta pilléreivé válnak.
1906-ban Kartell Für sas Deutsche  Hundewesen néven átszervezték a német ebtenyésztők szervezetét. Mint a legtöbb német fajtaklub, Berta Pinscher Klubja is a nemzeti klub tagjává vált, és ezáltal lett és maradt az egyetlen, összes pinscher fajtát képviselő klub. Ez azt jelentette, hogy amikor a müncheni jogász, G. Zurhellen 1907-ben megalakította  Schnauzer-Klubot, azt az országos ebtenyésztő szervezet nem ismerte el. Így Zurhellen saját új törzskönyvet nyitott (félhivatalosan) a bajor schnauzertagok számára.
Megkezdődött a rivalizálás, sőt még per is. A Bajor Schnauzer Klub 1910-ben adta ki első törzskönyvét. A klub alapszabálya határozottan leszögezi, hogy a klub céljai a fajtatenyésztés, -fejlesztés és a drótszőrű pinscher (schnauzer) népszerűsítése. Ez eltér a Pinscher Klub alapszabályától, melynek célja a pinscher változatok - azaz a drótszőrű pinscher, a simaszőrű pinscher és a törpe drótszőrű illetve simaszőrű pinscher - tenyésztésének elősegítése.
Az első világháború nem kis szerencsétlenséget jelentett, és annak befejezése után mindent át kellett szervezni. Berta és Zurhellen megállapodtak erőik egyesítésében és abban, hogy a két háború előtti klub egy zászló alatt folytatja tovább a munkát. Így 1918-ban megalakult a Pinscher-Schnauzer Verband. 1921-ben a klub új hivatalos nevet kapott - Pinscher-Schnauzer Klub, 1895 e.V. (PSK) -, mely az évek során megmaradt.
Természetesen ma minden bejegyzés egyetlen törzskönyvbe kerül. Az első "koalíciós" kiadás 1924-ben jelent meg és 13.474 bejegyzést számlált.

Az első schnauzer fajtaleírás

1. Természet, hasznosság és általános megjelenés.
A schnauzer "Rattler" vagy "Ratcatcher" (patkányfogó) gúnynevét annak köszönheti, hogy eredetileg olyan kártékony rágcsálók, patkányok és egerek irtására használták, melyek emberemlékezet óta kárt tettek az ember házában, földjén, istállójában és kertjében. A ház körül a schnauzer verhetetlen házőrzőnek is bizonyul jó észlelőképessége, megközelíthetetlensége és idegenek iránt érzett természetes gyanúja miatt. A család barátja és a gyereket társa; más szóval a családi és házi kutya sajátos példája. Ez azért mondható el, mert az etetést és gondozást illetően nem igényes, jó természete van és megvesztegethetetlenül megbízható. Mindezek olyan karaktert biztosítottak számára, melyet egyszerre jellemez óvatos hidegvérrel párosuló élénkség, ugyanakkor nem található meg benne a más temperamentumos fajtákra jellemző idegesség. Okosságánál, érzelmi kötelékeinél és kitartásánál fogva gazdájának ideális partnere akár gyalog, akár kerékpárral, szekérrel vagy lóval. Egy jókedvű, tüzes pajtás, akinek élénk szemei állandóan a cselekvést és tennivalókat keresik. Lelkes vadászkutya szárazon és vízen. Kitartó ellenfele a még nála nagyobb és erősebb kutyáknak is, és elszántságának és sebességének köszönhetően gazdájának megbízható védelmezője. A schnauzer tehát, minden szempontból igazi munkakutyának mutatkozik meg (soha nem luxus- vagy divatkutya). Kinézete is ezt a megállapítást támasztja alá: erős, kompakt, munka-beállítottságú középméretű  kutyára jellemző kvadratikus test, erős mancsok és lábak, erős  állkapocs egészséges harapással, élénk sötét szemek és fekete orr, dús szemöldök és durva pofaszakáll, vízálló drótszőr, nem feltűnő szín. A schnauzer megjelenése,  melyet örökölt szellemi és fizikai képességei  növelnek, az erő és nemesség tökéletes egyensúlyát sugallja.

2. Fej.
Erős. hosszúkás, a fülektől a szemekig majd fokozatosan az orrhegyig keskenyedő. A test tömegével harmonizál, hosszúságában (az orrhegytől a koponyacsontig) pedig 1:3 arányban áll a a hát hosszával (az első hátcsigolyától a faroktűzésig). A fej felső része (a tarkó a homlok kiindulópontjáig) a fülek között enyhén széles - de nem szélesebb, mint a fej teljes hosszának 2/3-a - lapos ránctalan homlokkal; jól izmolt, de nem túl erősenn fejlett pofával. A fülek szimmetrikusan vágottak, magasan tűzöttek és figyelő állapotban emelve tartottak. A szemek közepes méretűek, oválisak, előre néznek és sűrű szemöldök ível felettük. Az erőteljes pofa (a stoptól az orrhegyig), amely teljes harapást foglal magában, 4:5 arányban áll a koponya hosszával; enyhén tompa ék alakban végződik és szúrós pofaszakáll borítja. A pofa az orrhíddal párhuzamosan fut a homlok által alkotott vonal meghosszabbításába. Az orrhegy teljes és fekete. Az ajkak szorosak, nem állnak ki. Erős, egészséges ollós harapás  jellemzi jól fejlett és tiszta fehér fogakkal.

3. Nyak.
Nem túl rövid, a bőr szorosan illeszkedik a torokra (száraz nyak). A nyakszirt erőteljes és enyhén ívelt.

4. Mellső rész.
A vállak laposak, jól visszahajlottak és jól izmoltak. A mellső lábak (fel- és alkar) egyenesek, oldalról nézve nincsen ívük.

5. Előmell.
Enyhén széles látható, erős szegycsonttal. A mellkas mély és legalább a könyökig ereszkedik, majd fokozatosan emelkedik az ágyék felé. A bordák jól íveltek. A hát stabil és egyenes, rövid, jól fejlett ágyékkal. A test kvadratikus felépítésű: a test hossza egyenlő a marmagassággal. A has enyhén felhúzott.

6. Farok.
Magasan tűzött, kinyomva tartott és 3 vagy 4 izületig csonkított.

7. Hátsó rész.
A combok enyhén dőltek és laposak, de jól izmoltak. A hátsó lábak (felső és alsó combok) először függőlegesek a térdig; a térdtől a csánkig egy vonalban vannak a felső nyakvonal meghosszabbításával (a tarkótól a marig); a csánktól a földig pedig merőleges.

8. Mancsok.
Rövidek, kerekek; a lábujjak zártak és íveltek ( macskamancs); sötét körmök és erős párnák.

9. Szőr.
Sűrű, erős és a háton hullámos - ha ellentétes irányból nézzük - inkább felfelé álló, nem rövid, nem is fekszik laposan. A füleken, a homlokon, a lábakon és a mancsokon rövidebb.

10. Méret.
Kb. 40 cm-től 50 cm-ig terjedő marmagasság.

11. Szín.
Teljesen só-bors színárnyalatok vagy hasonló sörtés egyenlő színkeverékek, vagy egyszínű fekete.

12. Hibák.
Túl könnyű test, túl magas vagy alacsony lábak. Túl durva vagy túl kerek koponya, ráncos homlok, oldalt hordott vagy rosszul vágott fülek. Túl világos szemek (világos sárgás vagy világos szürkés körökkel). Erős, kiálló pofacsont. Toka. Előre- vagy hátraharapás. Rövid, pöttyös vagy keskeny orr. Túl hosszú hát, nyerges, púpos vagy túl laza. Hordómell. Meredek, csapott far. Laza könyökök, tehéncsánk. Meredek első rész. Szétálló lábujjak és túl hosszú, lapos mancs. Túl rövid, sima, túl hosszú, puha, selymes, hullámos vagy gyapjas szőr. Teljesen fehér, foltos, pettyes, vörös vagy korpás színek. A mellen lévő kis fehér folt vagy csík csak szépséghibának és nem tenyésztési hibának tekintendő.

A KÖZEPEK ÉS TÖRPÉK SZÁRMAZÁSA

Az egyértelmű, hogy a schnauzerek korai időszakában nem volt olyan világos elhatárolódás a közép és törpe schnauzerek között, mint ma. Sőt, óriás schnauzerről sem tettek egyáltalán említést. Ha megnézzük, hogy erről a különböző szerzők mit írtak, érdekes lehet az első fajtastandardek vizsgálata.
Josef Berta Pincher Klubjának standardja 1902-ben a méretről és a súlyról az alábbiakat írja: a méret a helyenként jellemző típusoktól és fekvéstől függően 30 és 45 cm-es marmagasság között mozog. Az ennek megfelelő súly 8-10 kg. Előnyben kell részesíteni az egységes és munkaorientált közepes méretet.
Dr. Zurhellen Bajor Schnauzer Klubjának standardja 1907-ben még pontosabb a megjelölt 40, max. 50 cm-es mérettel. Ez a kutya képességeinek leírásával együtt nem tesz említést a törpe változatról.
A Pinscher Klub 1895. évi alapító okirata még azt is rögzíti, hogy a klub elősegíti a drótszőrű pinscher, a simeszőrű pinscher és a törpe simaszőrű pinscher egészséges fejlődését, figyelmen kívül hagyva így a kisebb drótszőrű típust.
Ezért fontos ma úgy értelmeznünk, hogy az igazi és eredeti schnauzer a közepes méretű vagy közép schnauzer.

A közép schnauzer

A Pinscher Klub első törzskönyvében (1902) lévő összes 353 bejegyzés közül 248 volt drótdszőrű pinscher (közép schnauzer), amelyek így jelentős többségben voltak.
A bejegyzések azt mutatják, hogy a szelektív tenyséztés valódi alapjait a plaueni Max Hartenstein fektette le, aki Plavia nevű kenneljében 1880-ban kezdte a schnauzerek tenyésztését. Később őt ebben többen is követték még az első világháború előtt.
Tény az, hogy azokban az időkben haladt leginkább előre a szelektív tenyésztés. Ennek egyszerű bizonyítéka az, hogy a régi von Schmiedeberg fjataleírást a Pinscher Klub megújította és első törzskönyvében közzétette (1902). A változásokban kiemelték a hosszabb fejet, az egyenes hátat és az erőteljes megjelenést. A méret 30 és 45 cm között változott, de a munkaorientáltabb nagy méret elsőbbséget élvezett. Előnyben részesítették a só-bors színt az egyszerű feketével szemben, de még elfogadott volt a vöröses-barna és sárgás-barna árnyalat is. A fakó szín és a fehér foltok már hibának számítottak.
Az abból az időből származó bírói feljegyzések egyértelműen előnyben részesítik a különböző árnyalatú egységes só-bors színt az egységes feketével szemben.
Bár az első törzskönyv fotóin szereplő kutyák többnyire jó minőségűek, azok a felépítést, színt és szőrt tekintve különböző típusú kutyákat ábrázolnak. Néhányuk ugyanakkor közel áll a mai fajtaleíráshoz. Hangsúlyozni kell továbbá azt is, hogy ezeket a kutyákat nem trimmelték vagy nyírták, hanem természetes állapotukban mutatták őket be. Általában véve a szakáll rövidebb de erősebb volt, ez azonban mégsem rontott a tipikus schnazer arckifejezésen.
Ami a színt illeti, 1900-tól az első világháború kezdetéig, 1914-ig határozott fejlődés ment végbe. Az igazi sikert ugyanakkor csak a háború után érték el, amikor a Schauzer Klub és a Pinscher Klub összeolvadt. Az a tény, hogy így már egy egységes klub képviselte a fajtát, és hogy a müncheni úttörők és szakértők csatlakoztak a kölni bizottság soraihoz, igazi robbanást jelentett a schnauzer számára. A müncheni Felix Ebner volt az 1923-ban megjelent elős közös törzskönyv felelős kiadója. 697 oldalas volt és 13.474 bejegyzés állt benne. A hatalmas fejlődés bizonyítékaként a könyvben szerepelt egy teljesen átdolgozott fajtaleírás a schnauzerre, a törpe schnauzerre, az óriás schnauzerre, a pinscherre, a törpepinscherre és az Affenpinscherre, minden fajtára, amely azóta képviseltette magát a klubban. Ez jelzi, hogy a klub - különösen az egyesülést követően - elérte azt, hogy rend lett a korábbi pinscher összevisszaságban. Most már tudott határozott utasításokat adni, hogy a szelekciónak milyen irányba kell menni.
A schnauzer új fajtelaírásának tanulmányozása igen lényeges. A fajtajegyek - különös tekintettel az általános megjelenésre - változatlanok maradtak. Ugyanakkor van néhány módosulás, amelyek a fajta további fejlődése szempontjából jelentősek lesznek. A megengedett színeket só-borsra és egyszínű feketére korlátozták. A méretet 40 és max. 50 cm között határozták meg. A fej hosszának az orrhegytől a tarkóig 1:3 arányban kell állnia a test hosszával. A nyak erős maradt, de nem lehet rövid. A hátsó résznek a csánk izületétől párhuzamosnak kell lennie a felső nyakvonal meghosszabbításával. A has felhúzott. Ezek a módosított részletek nem befolyásolták a típust. Ezek  fejlődést jelentettek, céljuk a fajta finomítása volt.
Az 1920-as és 1930-as évek meghozták a csúcsot. 1924-34 között több mint 10.000 schnauzert regisztráltak a Pinscher-Schnauzer Klub (PSK) törzskönyvében. Néhány champion kiállításra 300-nál is több schnauzert  neveztek. Azon idők leghíresebb és legtípusosabb schnauzere Ch./Int.Ch. Gauner v. Egelsee volt, akit 1926-ban Rapp úr tenyésztett. Kétségtelen, hogy még ma is felvenné a versenyt a legjobb ellenfelekkel. A II. világháború, és annak emberre és legjobb barátjára tett pusztító hatása ellenére a schnauzertenyésztés az 1940-es évek végére jól utolérte magát.
Azon néhány háború előtti tenyésztő mellett, aki folytatta, megemlíthetünk más vezető kenneleket is: Hartman asszony (v. Silberhal), Haidle asszony (v. Hühnerhof-Ruit), Walter asszony (v. Hartzloh), Gerth asszony (v.d. Munteren Gesellen), valamint Rothe asszony és úr (v. Hahlweg).
Rothék a tenyésztést Pfeffer v. Volken-nel kezdték, akit az USA-ban tenyésztettek és akinek ősei Lümpli Arnswalde-re és Flott Pfeff-re vezethetők vissza. Rothe úr világhírű fotós, akinek a legszebb egyedi schnauzerkép gyűjtemény volt a tulajdonában.
G.Gerth asszony az évek során a közép schnauzerekről és óriás schnauzerekről egy teljes és igen jelentős információs adatbankot hozott létre.
Ha közép schnauzerekről van szó, azt is meg kell nézni, hogy a fekete színváltozat mikor került elő. Tudjuk, hogy Max Hartensteinnek volt egy saját tenyésztésű fekete közép schnauzere a Pinscher Klub 1895. évi megalakulása előtt. A legkorábbi fajtaleírás a feketét elismert színként említi. Régi regisztrációs könyvekben láthatjuk, hogy fekete kölykök elszórtan megjelentek só-bors szülőktől származó almokban.
Ugyanakkor néhány tenyésztő mégis csak az 1930-as években próbálkozott fekete közép schnauzerek tenyésztésével. Elmondhatjuk, hogy az összes fekete közép schnauzer a v. Muldental, a v. Ahorntal és a v. Hagenstein kennelekre vezethető vissza, amelyek azokban az időkben a legjobbak voltak. Erőfeszítéseiket a háború után folytatták.
Hogy legyen elképzelésünk a színek változásának irányvonaláról, hasonlítsuk össze a PSK-ban regisztrált e két színű közép schnauzerek számát:

1945. - 244 db, melyből 24 (10%) fekete
1959. - 700 db, melyből 204 (30%) fekete
1969. - 807 db, melyből 256 (30% felett) fekete
1990. - 962 db, melyből 419 (kb. 40%) fekete

Ez az arány többé-kevésbé máig is megmaradt.
Elmondhatjuk továbbá azt is, hogy az elmúlt évtizedben Európában kiállított fekete közép schnauzerek tagadhatatlanul azt bizonyítják, hogy ez a fajta nagyon sokat behozott a só-bors színváltozattal szembeni 30 éves lemaradásából.
1956-ban újra átdolgozták a fajtaleírást. A megváltoztatott részletek már gyakran érezhetőek voltak a legjobb háború előtti kutyáknál is. Elmondhatjuk, hogy 75 év szelektív tenyésztés után elértük a tökéletes szintet. A felülvizsgált standardben leírt kutya általános megjelenésében fejlődött. Az alak, a felépítés és a szőr tökéletesen harmonizál a szellemi és fizikai képességekkel, melyek leírását az évek során nem változtatták meg. Ez azt jelenti, hogy bár a schnauzer sokat finomult és egységesült, a felelős hatóságok nem engedték, hogy a fajta divatkutyává váljon, semmibe véve a falusi származást és a szellemi és fizikai képességeket.
Tegyünk egy gyors áttekintést, hogy a Felix Ebner által 1923-ban kiadott standard óta milyen változások következtek be. Az 1956. évi revízió a fej és a hát 1:2 arányát hozta. A hangsúly a kvadratikus arányokra helyeződött át - azaz a marmagasság egyenlő a testhosszal. A nyak nemesen ível és fokozatosan a vállban folytatódva erőt sugároz. A hát nem egy teljesen egyenes rúd, hanem a mar felé nemesen ívelő nyak hajló vonalának folyamatos meghosszabbítása. Egyenes szakaszban folytatódik tovább az enyhén kerekített far felé, majd a a magasan tűzött, az óramutató 2 órai állásában tartott farokban végződik. Jók az első és hátsó szögelések. A szín egyszínű feketére és só-borsra korlátozódik megfelelő sötét maszkkal. A só-bors szín esetén a közepes fedőszőr tónus és az egyenletes eloszlású szürke aljszőrzet az ideális. A méret 45-50 cm-re korlátozódik.

Irodalom: Johan Gallant - The World of Schnauzers
Fordította:      Németh Ildikó
Szerkesztette: Sándor Csaba �

Készült a HSPK klubújság részére, 1997